Lélek, légy kedves!

2016. május 08. - Susanna Wolf

A minap futás közben megpihentem az egyik padon. Valószínű, hogy minden gondom, bajom kiülhetett az arcomra mert egyszer csak ott termett egy srác és letett egy szál virágot az ölembe. Tettét nem kísérte beszéd, rámenősség, nyomulás vagy bármi olyasmi amire ilyenkor számítanánk. Csak egy kedves mosoly jött tőle aztán befordult a kereszteződésbe és azóta sem láttam. Először azt hittem elment az esze vagy valami nagyon nem stimmelhet vele, hiszen ilyet csak úgy nem csinálnak az emberek manapság.. 

il_570xn_608537991_qlnd.jpg

Talán neki természetes volt, magától értetődő, megszokott. Bárcsak mindannyiunknak az lenne. Kedvesnek lenni önös érdek nélkül, figyelmesnek lenni elvárás nélkül. Mintha néha elfelejtkeznénk az élet iskolájának ezen tételeiről. Vagy talán már pont az a generáció vagyunk, akikbe alapvetően nem kódolták bele a figyelmesség, udvariasság kombóját. A saját érdekünk vezérel és csak akkor kedveskedünk ha a szükség úgy kívánja, vagy ha előnyünk származhat belőle. Önző ifjúság vagyunk, akik meggondolatlanul gázolnak át azokon, akiknél nem terem számukra babér. Sokan barátoknak vallják magukat, szerelmemnek hívják a másikat, de közben az egész csak egy üzleti tranzakció, ahol az egyiknek van valamilye, amire a másiknak szüksége van. Aztán majd ha nem lesz, elfelejtődik az is, hogy ismerték egymást, sőt az emberi természet velejárója, hogy képes rosszindulatúan ócsárolni, szapulni azt a valakit, akivel annak idején "elméletben" szerették, tisztelték, becsülték egymást. De csak elméletben. Millió meg egy olyan barátságot, kapcsolatot látok, ahol hiába a mézes-mázos kirakat, a belseje rohad, emészti a gonoszság, irigység és hazugság.

De legfőképpen az énközpontúság. Miért nem tudunk többet adni? Miért mindig csak kapni akarunk és még többet kapni? Nem hálásak vagyunk, hanem telhetetlenek. Nem köszönetet mondunk, hanem elégedetlenkedünk. Mindig azon parázunk ami nincs és sosem azt áldjuk, ami van. Ember hiba nélkül, fa görcs nélkül nem létezik. Cselekszünk balgaságokat, döntünk rosszul, mondunk csúnyaságokat, vágunk egymás fejéhez gorombaságokat. Megbántjuk egymást. Szavakkal, tettekkel. A másik lelkébe tiporunk és óriási károkat okozunk. És még csak észre sem vesszük. Manapság két dolgot tartunk számon másokkal kapcsolatban. Az első hogy ÉN mennyi jót teszek vele és a másik, hogy Ő mennyi rosszat tesz velem. Talán ha megfordítanánk a dolgokat és azt tartanánk számon, hogy ÉN mennyi rosszat teszek vele és Ő mennyi jót tesz velem, nem itt tartanának a barátságaink, kapcsolataink. Sok embert emészt a múlt sérelme. A legjobb amit magaddal tehetsz ha túllépsz rajta. Tudnunk kell megbocsátani és bocsánatot kérni. A kettő egymás nélkül nem működik. Hogyan várhatnánk el a másiktól, hogy megbocsásson, ha mi nem tudunk? El kell tudnunk engedni a sérelmeinket, a dühünket, a csalódottságunkat. El kell engednünk, máskülönben felemészt, felőröl, tönkre tesz. Hiszen kizárólag magunkban okozunk károkat a sértettség és harag cipelésével.

Ember embernek farkasa szokták volt mondani. Abban a világban élünk, ahol minden egyes kedves és önzetlen cselekedetnél elvárjuk, hogy mi is kapjunk valamit cserébe. Csakhogy ez így már minden csak nem önzetlen. Ha folyamatosan a másikra várunk sosem fogjuk megismerni milyen az, amikor szívből, vállalva kockázatot és csalódást cselekszünk jól s jót. Meg kell tanulnunk szeretni, meg kell tanulnunk megbocsátani, meg kell tanulnunk elfogadni. Nem csak őt vagy őt. Nem csak ideig óráig. Mindenkiben meg kell látni az értéket. Elfogadni kudarcait, hibáit, küzdelmeit, de sikereit, eredményeit és örömeit is. Ne csak az arcunk, a testünk, a ruhánk vagy a bankszámlánk legyen szép, hanem a lelkünk is. És ez az amiről oly sokan, oly gyakran megfelejtkezünk.

Susanna Wolf