Nyolc óra ötvenhét perckor csörög a telefon. A húgom nyöszörög benne.
- Szia. Nemrég toltak ki a műtőből.
- És hogy vagy?
- Szarul.
- Hogyhogy szarul? - jól eltalált kérdés.
- Fáj.
- Altattak?
- Igen.
- Akkor aludj vissza.
- Jó. Szia.
Kilenc óra harminchét perckor csörög a telefon. A húgom az, nyöszörög megint.
- Szia. Nemrég toltak ki a műtőből...
Egy abortusz ára ma harmincezer forint. A Családsegítő Szolgálat állítja ki a csekket.
Egyéves múlt a blog is, nem nagy ügy. A minap jöttem rá, hogy nem szeretem. Ez nem azt jelenti, hogy ez a negatív minőség lenne a meghatározó, mindössze arról van szó, hogy elég közömbösen viszonyulok hozzá. Azt hiszem, ez a bejegyzések minőségén és mennyiségén is látszik, de nem érdekel. Majd ha megutálom, ha megutálom, abbahagyom.
Egyéves múlt a blog, az ilyen-olyan ízlésemet sejtető bejegyzéseken túl kissé hiányosan, de beszámolt a Bécsben eltöltött szemeszteremről (tkp. megemlítette, hogy ott vagyok), teret engedett exhibicionizmusomnak is, elviselte versikéimet, irodalmi montázsaimat, egy-egy fotómat, segített a privát bejegyzéseivel az energialevezetésben, és külön köszönet illeti, amiért nem próbált vigasztalni, ha megcsaltak mások.
Köszönet a kommentekért is, persze. Majd igyekszem jobban reagálni rájuk.
Ami kimaradt? Ami kimaradt, annak bizonyára megvolt az oka, mert noha nem sikerült teljesen, de próbáltam az önsajnálatomat, családi, magánéleti ügyeimet jelzésszinten tartani (most is például csak megemlítem, hogy a húgom terhes). Aztán az anyagi békasegg alól lassacskán kikandikálni kezdett a fejem (kaptam diákmunkát), mostanra már integetni is tudok. Jó lenne jövőre megölni a rútot, a kezdeti háromszázezernyi adósság helyett mára már csak kétszázezer választ el ettől, ennek most mindenképpen örülnünk kell. (Most látom, hogy ez ma csupán a kétezertizenkettedik poszt, ami a Szumma nevet viseli, nos, könnyen lehet, hogy mégsem jövőre oldódik meg minden.)
Annak dacára, hogy időm túlnyomó részében tehergépjármű-kereskedőknél dolgozom, igyekszem olyan idióta maradni, aki elhiszi, hogy lesz keresnivalója egy valamikori irodalmi palettán. Meglehet, ehhez egyre többet kell innom (kedves főnökök, nyilván: munkaidő után). Szeptember óta nem volt napom alkohol nélkül (itt most azért képzeljünk el jónéhány olyan dátumot is, mikor csak egyetlen sör csúszott le, pusztán a rend kedvéért).
Tiszta furcsa dolgok történnek mostanság velem, például küldtem verseket egy folyóiratnak. (Eddig hat év alatt két ízben jelentem meg nyomtatásban, egyszer sem én kopogtattam a szerkesztőség ajtaján, érthetetlen módon: ők kértek. Ez most kivételesen nem arrogancia, nem önfényezés, hanem tény, tény, tény. Most viszont kopogtattam, kb. két hete, kíváncsi vagyok, meddig bírom válasz nélkül.) Az van ugyanis, hogy semmi időm nincs írni. Október óta vonszolok egy szöveget, noha tisztán látom, hogy nem lesz belőle semmi jó. Ilyenkor általában másra akaszkodom, megeresztek néhány levelet pl. egy fiatal kortársnak, és hálás vagyok, amiért válaszol, egy darabig beszélgetünk így valami költészetről, aztán se szó, se baszó, kihátrálok a dologból, mert én ilyen egy bunkó vagyok. Most pedig publikálni próbálok, ha már írni nem sikerül, majd meglátjuk.
Örültem viszont, mikor augusztusban a dokk Nagyítóba került egy versem, és noha nyilván a helyén kezelem a dolgot, akkor is egy élmény volt, akárhogy is szidni dívik manapság a dokkot. Talán ez volt a legjobb, ami ilyen téren történt. Megjelent néhány szövegem az Irodalmi Jelenben is. Nem raktam ki eddig, mert volt egy olyan sejtésem, hogy olvasottság alapján is fizethetnek honort, az meg milyen már, hogy belinkelem. Nos, a taktikám mondhatni jól működött, s mivel már ki lettem fizetve, idenyomom alább a linkeket, hm, étlap gyanánt.
Négy versem jött februárban, ezek közül egy a lap nyomtatott változatában. 4000 Ft.
Aztán kitaláltatott, hogy írjak publicisztikát. Rendelésre jöttek a szövegek, elsőként júliusban egy beszámolóféle egy performanszról, a legerősebb mondatom értesítés nélküli kihúzásával, node mindegy is, mert a mérsékelten-haloványan provokatív szövegre a dadadarab (ilyen téren elvileg cinkos) rendezője így is, szegénykém, megneheztelt. Fókavadász kispendrájvot abortálna. 4000 forintért.
Megártam az idei JAK-tábort, írtam róla egy beszámolót, illusztráltam saját fotóimmal, készítettem egy riportot, egy interjút, egy beszélgetést, felvettem öt hangosverset(eggyel még adós vagyok). Lázas állapotokról. Fekete tulipán, rózsaszín tulipán, satöbbi. Budapest erre alkalmatlan. Játszmák spontán Körhintán. (Hangos versek: Vörös István, Marno János, Nemes Z. Márió, László Noémi - előkészületben Krusovszky Dénes.) Utiköltségem levonása után, igen: 2000 forintért.
(Plusz honorként időközben rámakadt egy ismeretlen szegény ember, aki szinte naponta behúzott egy egyest az ötfokú skálán, szavazat gyanánt.)
Mindezek után elvállaltam, hogy írok a Szegedre érkező FISZ-JAK estről. Nincs más út, csak a könnyebb út. 4000 forint. Aztán a napfény városába jött egyenesen az Irodalmi Jelen szerkesztősége is, két órával az est előtt megkértek, hogy írjak róluk, eléggé furcsálltam a dolgot, de pénzszűkében azt mondtam, oké. Itthon, "családi" körben zajlottak a találgatások, megjelenik-e. Megjelent, csupán a címét írták át, újfent a megkérdezésem nélkül. Eredetileg: Én vagyok Jucika, avagy identitás és entitás kérdése egy emigrációban lévő demokrácia esetében. Telefonáltam, leveleztem, hogy mégis ezt hogyan képzelték. Itt és most az egészet nem minősítem, 4000 forintért.
Nos, ennyi. Azt hiszem, jövőre kevesebb publicisztikát fogok megjelentetni, mint verset. Ha minden jól megy tehát: semmit sem. Blogszülinapra viszont jön nemsokára egy ajándék, mert ajándékot annak is kell adni, akit nem szeretünk. Bizony ám.
A Répamese, ugye, egy egyszerű történet, arról szól, hogy nagypapa répát vet a kertben, majd nyáron, mikor húzná ki a földből, nem bírja. Jön nagyanyó, segítene, ketten sem bírják. Jön az unoka, segítene, hárman sem bírják. Jön a kutya, segítene, négyen sem bírják. Jön a cica, segítene, öten sem bírják. Jön az egérke, segít, és hatan már ki bírják húzni a répát a földből. Khm, ennyi. Aki meg nem hiszi, az nem hiszi. Puszi.
"Úgy igyad, fiam, hogy ez a kedvenc pezsgőm."
Úgy ittam, hogy basznád meg.
Boldog új évet, btw.
Olyan ember vagyok, aki rákeres magára az Interneten. Tiszta visszás dolog ez, hallom sokfelől, olyanoktól, akik ezzel másokat minősítenek. Mostantól lehet engem is. Használom a Googlet, a Yahoot és az Altavistát is olykor. Ilyen arrogáns vagyok, gondolom. De azért nem pusztán erről van szó. Szeretem lekáderezni magam, és igen, jól esik, ha idegenek blogjain látom egy-egy versem. A minap pedig találtam egy eldugott fórumot, ahol valaki azt füllentette, hogy ismer. Könyörgöm, kinél lehet ezzel bevágódni?
Toroczkay András
Gyertyák
Anya gyertyákat gyűjtött,
talán az alliteráció miatt.
De rá jellemző módon
egyiket se gyújtotta meg soha,
mert nem akarta, hogy összefonnyadjanak.
Nem azért fizetett értük.
Nekünk is gyakran mondogatta ezt.
Hogy nem azért szült meg minket,
hogy mire felnövünk, legyen két hülye gyereke.
Egy útszéli fán tanyázó varjú
aztán azt mondta kár. Értettünk belőle,
mert a szó visszafelé olvasva "rák".
És valami nagy szél el is fújta anyát,
aki ekkorra már maga is gyertya volt.
Még mindig a viasztócsába fúlt kanóc körül lebeg
valami éjfekete-szürke füst.
Miközben nézem,
próbálom agyamba vésni a táncát.
Hogy majd odahaza a papíron visszaidézzem
a hozzá tartozó lángot.
Anya pillantását.
One-two-three, az Előszezonon olvasható egy bejegyzés, melynek mentén ráakadtam a hónap poénjára, a napiszarvers.blog.hu-ra. A Szezonon éppenséggel fanyalognak a jelenség láttán, nodehát amit ez az új blog vállal, az rock 'n roll. És a rock 'n roll bizony olyan műfaj, ahol olykor még Chuck Berry is melléfog a gitáron, ahol Elvis is elbassza a dalszöveget, esetleg harsányan végigröhög egy degedős-romantikus számot, ahol Jerry Lee Lewis minimum felsétál a zongora tetejére, és a sarkával veri a billentyűket össze meg vissza meg szét.
Magyarán igen: ezek a derék bloggerek is elkövetnek kisebb-nagyobb hibákat. Legalábbis töknormális, ha ízlésünkből, elfogultságunkból, szakmai érzékenységünkből, vagy akármibabámtúrójából fakadóan azt gondoljuk: elkövetnek kisebb-nagyobb hibákat. Ebben az esetben tessék szépen felvenni velük a dialógust, benézni hozzájuk és kommentelni, bizonyára vannak annyira vagányak, hogy nem csupán a szarozásban, de a talán szükségszerű budipucolásban, a fekálianyalízisben, a végtermékeny pi-pi-polémiákban is partnerek.
Imígyen pozícionálják ugyanis magukat: "A kortárs vers olvasói szépen lassan fogynak, hamarosan sakkszakkör méretűvé zsugorodik a felhasználók köre, hiszen senki sem szereti hülyének érezni magát, ha nem ért valamit. Addig azonban, amíg ki nem nyírja magát a magyar vers, a legrosszabbakból szemezgetünk. Szar versek, nem amatőr költőktől."
Tkp. sok-sokminden elvezethetne bennünket odáig, hogy úgy véljük, a kortárs magyar líra: sza-sza-szuicid. Ők úgy vélik, hogy az. Hogy zum Beispiel egy Önnönhasfelmetsző Jack - ezzel ugye vitatkozni funkcionális marhaság volna. A tény viszont, hogy egy ilyen akármilyen korkép mellett nem némán asszisztálni akarnak, hanem inkább belenyúlnak a sűrűbe, és nem átallanak összekenni magukat a salakkal, pusztán azért, hogy magasra tartsák ("végre egy urológus is bekerült a kortárs irodalomba" - idézet tőlük), nos ez a hozzálállás egy olyan kétségbeesett optimizmusról árulkodik, amit ma úgy hívunk, hogy: szeretet. Ezek a derék bloggerek szeretik a verseket. És ha itt kb. pontot is lehetne rakni, akkor kevésbé jelentékeny részemről, de továbbra is érzékeny rokonszenvben és kaján bizalomban lenne Reasec-részük. Csak lazán.
Igen, történnek dolgok. Például nyolcórázom, végre van meló, lízingelt tehergépjárművek kényszerértékesítésével foglalkozom, illetve a kezük alá dolgozom diákmunka státuszban azoknak, akik lízingelt tehergépjárművek kényszerértékesítésével foglalkoznak. Tök jó, tényleg. Iveco, MAN, DAF, Scania, Kögel, Kässbohrer, Krone, Schwartzmüller, Schmitz, ilyesmik.
Majdnem kirúgtak az egyetemről, de végül mégsem. Mikor munkahelyi ebédidőim többszöri ideális felhasználása (értsd: oktatási dékánhelyettes fogadóóráinak látogatása) után végre aláírták a szakom abszolválásához feltétlenül szükséges kurzusleadási kérelmemet, ezzel váltunk el: "És örüljön, hogy még így is itt maradhat az egyetemen." (Kiemelés tőlem.)
Általában jó a kedvem. Olykor megesik, hogy befutott költők engem, illetve hogy befutott költők a nőmet akarják megbaszni - mondjuk őt a nem befutott költők meg a nem költők is.
Nincs időm verset írni.
Disznót vágni viszont van. Tök jó.
Tamás megnyugszik
Tamás megtisztul
Tamás megboldogul
KOMMEN