klisé

A húgommal megfőzünk három kiló krumplit [három nekifutásból: nincs nagy lábas], lehántjuk a héját, felvágunk hat fej lilahagymát, kb. ugyanannyi paprikát és paradicsomot, megpucolunk és felvágunk négy fej fokhagymát, egy kicsi zöldhagymát, erős paprikát, apróra vágjuk a petrezselymet, felkockázunk némi kolbászt, s mikor már ott tartunk, hogy csak össze kellene rottyantani egy fazékban a zöldségeket meg a húst, majd összekeverni a kiporciózott krumplikkal, vendéglátónk bejelenti, hogy ebédelünk. És a húgom meg én testvériesen elosztjuk a kissé büdös hűtőből előrángatott, egy hete nagyjából azonos recept szerint készült apánk fogását.

Addig kell hallgatni, amíg fokhagymaszaga nem lesz.

Kiscsillag: Légyszíves

Ma kiderült, csak kissé későn, hogy többé nem vagyok jogosult diákhitelre. Kétszázezer forinttól estem el így, háromszázezer tartozásunk van magánszemélyeknek, néhány cégnek és adósságbehajtóknak. Na de, baszd meg, világbajnoki bronzérmes a magyar U20-as labdarúgó válogatott!!! Kell ennél több?

[A nőm imádja Gulácsit. Elnézem neki.]

Történt egy itókás este során, hogy Szultánusz megkérdezte, van-e lélek. Szeretem én ilyenkor a banális pátoszt is: feleltem. Azt találtam mondani – ad hoc –, hogy a lélek, ha van, a hajhagymákban keresendő, minthogy a halál után a hajunk még nő – így tartja legalábbis a legenda –, ha van tehát, ami a testet túléli, ami a test működésének leállása után attól elválaszthatóvá válik, az a haj. Erre Szultánusz írt egy jópofa dalszöveget. Én viszont most eléggé bunkó leszek, és a hevenyészett gólpasszt visszakérem, hogy én rúgjam mellé. Íme.

Sir Lélek


Hajhagymákban időzik a lélek,
hogyha elásnak, a haj még éled.
Úgy igazítsad mindig a séród,
úgy igyekezz fodrászni magad, hogy
haj még nő, mikor elfed a sírod,
haj még nő, mikor istened elhagy.

Hajhagymákban időzik az álom:
alszol, zsírosodik; mint ólom,
rád nehezül, ha felébredsz végül,
s álmod, mint a hajad, ha kibontod
s megmosod, akkor az álom szépül,
és már oly mindegy, de kimondod:

            Kis szívem, szivi, halljad vágyam!
            Fejbőröm, gyere, nyaljad lágyan –
            lélek nincs, csak a hajhagymákban,
            lélek nincs, csak a hajhagymákban.

Lélek nincsen! Lélek nincsen!
– ezt cáfolja ma némely tincsem.
És ha reinkarnálni akarnék,
szép frizurámat is elhullatnám,
tar kopaszon szelidülne a tajték,
kívánságaim elmondhatnám:

            Kis szívem, szivi, halljad vágyam!
            Fejbőröm, gyere, nyaljad lágyan –
            lélek nincs, csak a hajhagymákban,
            lélek nincs, csak a hajhagymákban.

Főleg, hogyha a [hajh!] agy mákban – mondaná a végszó, hogyha nem lenne most túl direkt az ópium, így ennyi lett.

Félkész, mert a dolog sok, de lehet, hogy ilyesmi lesz.

– Nem a pénz miatt. Nem a kurva pénz miatt, ezt viszonylag könnyű belátnom. Már komolyan nem érdekel, mennyit vesztek, én így játszom. A lányok sem tehetnek róla, ők már csak ilyenek, folyton vihognak, röhögnek rajtam, mert aljasok. És nem is az apám az egyszerű bűnös, és nem is az anyám, hogy nem szeretnek. Nem fontos az, hogy kinek a vétke: de hány évet tud késni egy abortusz? Mindegy, mert nézd csak, jön Zoli. Ő ma a legjobb barátom.

– Szevasz, Vili, te kivel beszélsz?

– Most mit mondjak? A pirulákkal.

– Nem úgy volt, hogy csak kettőt kell bevenned?

– De igen, de igen. Jól beszélsz. Úgy volt.

– Figyelj csak, ne mondd el inkább, hogy mit csinálsz. Tehetek valamit?

– Hozhatnál egy deci vodkát.

– Baszd meg, tudod, mit? Hozok.

– Csúnya gyerek ez a Zoli. De legalább kapkodja a lábait. Biztos randira megy, biztos már itt is a csaj, csak kint hagyta az utcán egy percre, hogy engem ne lásson, hát ezen ne múljon, nem is fog, mert ilyenek ezek a lányok, jaj, ez a Zoli nagyon siet.

– Nesze, nem kell kifizetned. A te életed, te szarod le, nem én, engem viszont apám kicsinál, ha nem érek haza hatra, szóval bocs. Majd találkozunk.

– Persze, Zoli, majd találkozunk.

Zoli kövér fiú volt, a kövérek egyszerű nyugalmával vette tudomásul, hogy eléri még a buszt, és otthon lesz este hat órára, milyen elégedett lesz az apja, erre gondolt, de annyi önuralma már nem volt, hogy erre gondolván el ne mosolyodjon többször is, útban hazafelé. Könnyed léptekkel szállt fel a buszra, pontosan abban a percben, amelyben Vilmos könnyed karmozdulattal felhajtotta az egydecit. Vilmos sovány és figyelmes fiú volt, szétnézett, maradt-e Xanax az asztalon. A kocsmát, ahol most is ült, ahol napjai nagy részét töltötte, Torkolatnak hívták. Milyen szép ez így, gondolta. Most azon tűnődött, hogy vajon a közelgő alkony miatt kevesebb-e a fény a megszokottnál, majd megállapította, hogy nem. Olyankor minden, de minden, az asztalok, a falak, a poharak és a sápadt pultoslány bőre is: mélyvörös. És különben is, napnyugtáig még van idő. Igazáról megbizonyosodva finoman sóhajtott egyet, s az asztalra bágyadt.

Nem volt ez szokatlan látvány, mindannyian ismerték Vilmost. Egy öreg a pultnál görbe ujjával rámutatott, mondott valamit a pultoslánynak, ezen jót szórakoztak. Nem kellett volna: a lánynak nagyon rossz fogai voltak, nem állt jól neki, ha nevetett. Nagyjából félórába telt, míg felmerült bennük: nincs-e baj.

– Nincs-e baj? – kérdezte az öreg a lánytól.

– Nincs – felelte Vilmos.

Lassacskán felült, majd újabb érvényes megállapítást tett:

– Nem történt semmi.

Ma jelentkeztem egy-két egyetemi kurzusra. Írásgyakorlat alapfokon - ez volt az egyiknek a címe, ej, mi a kő, gondoltam, ez kell nekem. Megnéztem a kurzusleírást, láttam, hogy tényleg az, amit ígér, tkp. prózaíró-szeminárium, és kell írni egy másfél flekkes kisprózát, ami alapján eldöntetik, érdemes-e a hallgató a továbbiakra. Másfél órám volt a szemináriumig, megírtam. Tizenhat évesen próbálkoztam utoljára prózával, az akkor sajnos megjelent. Ezzel ma kurvakönnyen kész lettem, nem mintha büszke lennék rá, alá sem írtam a nevemet, sőt egy-egy hibáját még írás közben észrevettem, és nem érdekelt, úgy hagytam. Jól esett. Persze utóbb kiderült, hogy ez a felvételi-feladat nem épp úgy van, ahogy gondoltam, konkrétan egy másfél flekkes tárgyleírás kell, ez tehát nem, de sebaj. Mindjárt fel is teszem ide.

A Xanax - úgy látszik - nehezen érthető önirónia volt, mindemellett komolyan jól esik, hogy egyen-ketten magukra vették. Most legalább nem érzem magam egyedül. Mi történt velem a nyáron? című fogalmazmányomat viszont, bármennyire piszkálja a pöckömet, nem írom meg, vállalom inkább a fekete pontot.

Nagy biznisz van ugyanis. Szultánusz kitalálta, amiről én pár hónapja már lemondtam, ti. hogy "irodalmi divat-pólókkal" seftel. [Ez persze nem igaz, csúsztatás, túlzás, dehogy seftel, a haszon csak eszmei, csak irodalmi stb.] Utána lehet nézni. Ezek közül én csináltam a keresztapás Babitsot meg Kazinczyt, unszolására továbbgondoltam az itt már közölt popartos Radnótit. Kiteszem ide, né, hátha valaki ilyenben akar flangálni.

Itt pedig egy variáció Babitsra, csak gyűjtőknek.

Mert nincs is jobb dolgom, kitaláltam nagy nehezen József Attilára is egy témát, jó lesz nagyon. Ezen kívül még csak annyit, hogy írtam egy verset, de nem mutatom meg. [Böjátusz, mikor lesz sör?] Pá.

Folyt. köv. Talán holnap.